Ügyvezetőnk a Budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban tartott előadást

Miért vállaltad el ezt a felkérést?

Nagyon fontosnak tartom, hogy egy ilyen presztízsű oktatási intézményben tanuló gyerekek pontos információkat kapjanak arról, ami leginkább őket, illetve kortársaikat érinti majd.

„Klímaváltozás és ami mögötte van” címet adtad az előadásodnak. Úgy gondolod, hogy ez a téma még nincs elég jól körül járva? 

Azt tapasztalom, hogy még mindig nem értjük jól a jeleket, beleesünk ugyanabba a hibába, azaz leegyszerűsítjük a problémát. Egyenlőségjelet teszünk a klímaváltozás és a szén-dioxid kibocsátás közé. Másként fogalmazva, el akarjuk hitetni magunkkal, hogy a fenntarthatóságot úgy is megvalósíthatjuk, hogy ugyanúgy élünk, mint eddig, elegendő ehhez a szén-dioxid kibocsátás csökkentése.

Mit értesz az alatt, hogy nem értjük a jeleket? Arra célzol, hogy a klímaváltozás valami másra akarja ráirányítani a figyelmünket? 

Az emberiség a létezése óta mítoszokat teremt azért, hogy meghatározza önmagát és az egymással, illetve a környezetével való viszonyát. Az egyik ilyen fontos mítoszunk az elszakadás mítosza. Vagyunk mi, emberek, és van a környezet, ami körülvesz bennünket. És ebben vannak az úgynevezett természeti erőforrások, azaz az ember számára teremtett és kiaknázandó, másként fogalmazva kihasználható természeti kincsek. És ebben a kiaknázásban az emberiség eljutott egy olyan szintre, ami elviselhetetlen a bolygó, mint élő rendszer számára. A klímaváltozás az ökoszisztéma pusztulásának tünete.

Ha jól értem, akkor szerinted nem a szén-dioxid kibocsájtás csökkentésére kellene első sorban fókuszálnunk?

Ez is nagyon fontos, de a probléma gyökere ennél mélyebben van. Ma már számos tudományos elemzés támasztja alá, hogy a legnagyobb gond a vízkörforgás zavara, az erdők, a lápvidékek, a füves puszták és a talaj pusztulása, illetve, hogy ezek a rossz folyamatok egymásra is nagyon komoly kihatással vannak.

Szerinted, ha ezeket megoldjuk, akkor megoldjuk a klímaváltozást? Van erre egyáltalán megoldás?

Én hiszek benne, hogy van. Például a regeneratív mezőgazdaság lényege, hogy takarónövényzetet és évelőket alkalmazva a talaj sosem marad csupaszon, a rotációs legeltetéssel pedig imitáljuk a vadon élő nagyvadak csordáinak talaj és ökoszisztéma építő hatását. A jelenleg mintegy 4 milliárd hektáron folyó legeltetés és takarmánytermesztés helyett, a rotációs legeltetés önmagában képes lenne a Föld teljes széndioxid-kibocsátásának elnyelésére és tárolására a talajban.

Ha ez ilyen egyszerű, miért nem beszél erről senki? Miért nem oldjuk így meg? 

Bárcsak ilyen egyszerű lenne. Az első gond, hogy nem erre vagyunk jelenleg berendezkedve. Az átállás pedig sokak számára fájdalmas lehet rövid- és akár középtávon is. A második gond – és ez összefügg az elsővel -, hogy valójában ismét leegyszerűsítettük a problémát a szén-dioxid kibocsátás szintjére.

Akkor véleményed szerint hogyan kellene jól megfogni ezt a kérdést? 

Mítoszváltásra, szemléletváltásra van szükség. Tudatosságra abban, hogy a saját tapasztalataink alapján másként kezdjük el látni a világot. Például teljesen egyértelmű számunkra – már általános iskolában megtanuljuk -, hogy a fák szén-dioxidot nyelnek el és oxigént bocsátanak ki. Az emberek pedig pont fordítva: oxigént lélegeznek be és szén-dioxidot bocsátanak ki. Kölcsönösen függünk egymástól. Ahogy minden mástól, méhektől, madaraktól, termőtalajtól, víztől is. Mégis, a döntéseinkben nem ez a kölcsönös függés, hanem az elszakadás vezérel bennünket. Ahogy ez a kölcsönösségre való tudatosságunk egyre jobban vezérel bennünket a döntéseinkben, úgy fogunk egyre nagyobb lépéseket tenni egy valóban fenntartható élet irányába. És mivel a szemléletváltás kis lépések folyamatos, következetes végrehajtásán múlik, így bármilyen apró tettünk, amivel a kölcsönösség érzését erősítjük, elhozhatja a megoldást.