Tenni vagy nem tenni – Avagy a segítségnyújtás pszichológiája

A segítségnyújtás pszichológiai vonatkozásait a szociálpszichológia több szempontból vizsgálja. Különbözően reagálunk helyzetekre egyéni és társas szinten. Bibb Latané és John Darley (1968) a „járókelő effektus” jelenségeit vizsgálta a segítségnyújtásra való hajlandóság tekintetében. Az első eredmény, amire jutottak, hogy a csoportosan észlelt vészhelyzetekben kevésbé valószínű, hogy egyénileg segítenénk, mint ha egyedül lennénk az adott szituációban.

Kísérletük során, beépített embereikkel, különböző módon próbálták befolyásolni a csoportos reakciókat. Az egyéni és közösségi reakciók kapcsán azt figyelték meg, hogy eltérően reagálunk mások nehézségeire az ismeretségi szintünk alapján. Egyértelműen nagyobb valószínűséggel segítünk a saját csoporttársainknak – a kísérlet során ez a járdán közlekedők összességét jelentette -, mint a számunkra idegeneknek. Továbbá, megfigyeléseik alapján, a sikeres közbeavatkozás az ehhez szükséges 3 tényező együttes szempontjából is vizsgálandó: észre kell venni a helyzetet, meg kell érteni annak súlyosságát és érezni kell a felelősséget.

Meglepő módon azt tapasztalták, hogy ha akár csak a csoport egy tagja aktívan részt vesz a segítségnyújtásban, akkor az összes többi csoporttag is érezni fogja a felelősséget és hajlandó lesz segíteni. Ugyanez a tendencia ellenkező esetben a csoportos figyelem kivétel nélküli megtagadását jelentette. Az elmulasztott helyzetek után pedig legyen szó egyénekről vagy közösségről, mindannyian nehezebben tudtak túllépni a non konformitás érzésén, mint ha csupán sikertelen lett volna a segítségnyújtási kísérletük.

Egy másik aspektus lehet, hogy hogyan érzünk mi a válságos helyzetek kezelését illetően. Néha meglepő lehet, hogy pont a segítséget igénylő személy reakciója válik visszássá. Ez a statisztikák alapján egyaránt fakadhat a pozíciójából és a nemi szerepéből. Megfigyelhető, hogy a férfiak kevésbé hajlandóak segítséget kérni és elfogadni, illetve ugyanez igaz, a magasabb társadalmi pozícióban lévő személyekre, alacsonyabb helyzetben lévő embertársaik viszonylatában. Ez a jelenség egyéb hierarchikus rendszerekre is kivetíthető.

A segítő szerepében lévő viszont mentálisan sokkal pozitívabban éli meg a helyzetet még, ha saját határaival is kell megküzdenie hasonló szituációkban. Az áldozatkész, önzetlen szándék akaratlanul is társul tudattalan érzelmi jutalmakkal, mint például a hálával és a köszönettel, illetve az sem elhanyagolható, hogy az aktív segítségnyújtás minden esetben javíthatja az önbecsülést.

Ezért fontos tehát felismernünk, hogy mekkora szerepe lehet az egyénnek bizonyos helyzetek kezelésében. Igenis érdemes segíteni másoknak, legyen szó ismerősökről, avagy ismeretlenekről, hiszen egy-egy személy apró cselekedete válhat a közösség által is felvállalt társadalmi ügyeink katalizátorává.

Forrás: Darley, J. M., & Latane, B. (1970). The unresponsive bystander: why doesn’t he help? New York, NY: Appleton Century Crofts.